Az ukrán, illetve a krími események már messze nem egy eddig is gyenge gazdasági lábakon álló ország, Ukrajna viszontagságairól és kiszolgáltatottságáról szólnak. Nem is Oroszország „gyors helyzetfelismeréséről” vagy egy megalomán elnök cselekvési kényszeréről csupán.
A fő áram egészen másfelé mutat. Megkockáztatom, hogy az eddig túlzottan valamilyen erőforrásra építő és a piaci verseny, a tiszta piacgazdaság hosszú távú eszméjét elvető blokkok krízisének immár sokadik tünete és következménye.
Az orosz költségvetés a Lehman-csőd előtti években 35-40 dolláros olajra volt tervezve, 2010-ig 50-60-ra, azóta pedig 100-120 dollár alatti olajárnál is már komoly gondok látszódnak. A drogos medve pupillái egyre csak tágulnak, miközben az előző negyedévekben nem csak stagnált, hanem mérhetően lejtőre került az orosz gazdaság. (Az orosz jegybank épp kamatemelésre kényszerült a rubel szakadása miatt.) Mivel a gazdaság jelentős része, a Putyin körül szerveződött oligarchák és strómanok által irányított kitermelő vállalatok teljesítményétől függ, így gyakorlatilag a teljes gazdasági és politikai rendszer ki van téve az olaj- és gáz hektikus piaci környezetének. Márpedig az olaj 2008 júliusa óta csökkenő trendben van. Eközben az orosz oligarchák igénye, a kiszolgáló nomenklatúra étvágya, a rendszer fenntartási költsége folyamatosan növekszik. A Krím félsziget elfoglalása nem orosz offenzíva, hanem Putyin politikai (előre)menekülése.
Nem minden nyersanyagtermelőt terhel diktatúra is egyben, de a nyersanyagok 2010 utáni általános összeomlása Brazíliától Dél-Afrikáig mindenhol masszív problémát jelent, a korrupcióval egyetemben. Ezeknél a fiatal demokráciáknál a lazuló nyersanyaglábat felpörgetett hitelezéssel próbálták helyettesíteni, ami mostanra szintén kifulladt. A félpiaci Kína sokáig más típusú erőforrásra alapozott, ami sokáig korlátlanul, hihetetlenül olcsó „kitermelési” költséggel állt a rendelkezésére: a humán munkaerőre. Ám ennek a kiaknázása is végesnek bizonyult. A felszínen kialakult lukakat itt is hitelből, jórészt állami forrásból fedezett és központilag ellenőrzött, de vajmi kevés hozzáadott értékkel rendelkező projektekkel, majd tisztán csak újrafinanszírozási trükkökkel fedték el az átláthatatlan árnyék bankrendszeren keresztül.
A fentiek nem jelentik azt, hogy minden nyersanyag termelő ország csőd és háború szélére sodródik. Azt a tételt azonban mindenképp erősíti meglátásom szerint, hogy egyetlen és állandó komparatív előnyre (ez az oroszoknál az olaj, Kínánál az emberi munkaerő) nem lehet végtelenségig alapozni. Időszakról időszakra változik a környezet, és az a lehetőség halmaz, amiből egy-egy gazdasági blokk –akár államról, akár csak egyetlen vállalatról legyen szó – előnyt tud kovácsolni, profitot képes realizálni. Az alkalmazkodás képességét pedig csak egy innovációra nyitott, versenypiaci környezet teremtheti meg. Ez az egyetlen forma – minden hiányosságával együtt – ami állandó körforgást biztosítva hozzásegíti az aktuális gazdasági szereplőket a technológiák fejlesztéséhez, hatékony szerkezetváltáshoz és a megfelelő stratégia kialakításához. A hidegháború lehet, hogy még csak most kezdődik, de a dogmatikus, csupán a hatalomtechnikai eszközöket alakító és az állandó tudásbővítés, fejlődés, tanulás, szabad gondolkodás iránti igény ellentéte már rég itt van velünk. A diktatúrák és fiatal demokráciák erőpróbájának szemtanúi vagyunk.
Az utolsó 100 komment: