Shark-Vision

Az év eleji gyengülési kísérletek után a leértékelődés melletti érvek ismét támadó alakzatot vettek fel.  Fokozatosan nő az esély, hogy a forint az euróval szemben áttörje akár történelmi mélypontját, vagy legalábbis áttegye az alaptábort a 310-315-ös szint fölé.

 1. Az egyre alacsonyabb magyar jegybanki alapkamat egyre kisebb védelmet nyújt a stratégiai befektetők kiszállása és az esetleges forinttal szembeni támadások ellen.

2. A periféria hozamcsökkenése megállt, sőt helyenként hozamemelkedés tapasztalható (portugál), az ötéves lejáratoknál a magyar hozam felár 1 százalékpont alá csökkent.

 3. A feltörekvő devizák (pl. brazil real, török líra) dollárral szembeni erősödése korlátba ütközött.

 4. Külföldi tőkebeáramlás a magyar kötvények piacára stagnáló-visszaeső üzemmódban (év eleje óta először 5000 milliárd, majd 4900 milliárd alá csúszott a külföldiek kötvény állománya).

 5. Erősödő pénzügyi stabilitási aggodalmak a jegybankoktól (Yellen, egyes EKB bankárok, valamint Bundesbank tagok is felhívták erre a figyelmet, igaz, komoly megelőző lépés eddig nem történt.)

 6. A jelenleg megszellőztetett és az MNB által modellezett volumenű magyar devizahitel rendezés ésszerűtlenül nagy és egyoldalú (maga az elv pedig jogos, és támogatandó lenne):

   a. A mérete és ezzel együtt  visszamenőleges hatálya (az MNB szerint a banki veszteségek alsó határa 700 milliárd forint) önmagában bizalomcsökkentő hatású mind befektetői, mind beruházói fronton.

   b. A devizatartalék felmerült használata további drasztikus kamatcsökkentéssel érne fel.

   c. A teljes bankrendszer szavatoló tőkéjét elméletben nem veszélyezteti, de egyes bankok tőkepótlásra        szorulhatnak.

   d. Igazságtalan, mert a terheket és a felelősséget egy az egyben a bankokra hárítaná, figyelmen kívül hagyva egyes devizahiteles ügyfélkör, valamint egyéb rendszeralkotók szintén komoly felelősségét.

7. A költségvetés 3%-os hiányterve az eddigi számok és a lanyhuló európai gazdasági környezet alapján neccessé vált. Ebből a szempontból a kormány által bejelentett 110 milliárdos megszorítás részben pozitív, részben ennek beismerése.

8. Az államadósság nem tud érdemben csökkenni a szigorú költségvetés ellenére, ugyanis a növekedést a produktív és adóbázist képező magánszféra nem kellő mértékben támogatja (túl nagy állami és európai forrásokra építő szerepét.

9. Geopolitikai kockázat: az ukrán-orosz konfliktus nem csak energia biztonsági szempontból aggályos rövid távon, de komoly export kiesést is okoz magyar vállalatoknak az orosz piacon.

10. A forintgyengüléssel és lehetséges növekvő ingadozással kapcsolatban gyarapodott a kételkedők tábora. (Pozitív befektetési banki riportok, ehhez igazodó kisbefektetői attitűd).

11. A hónapok óta negatív infláció plusz teret hagy.

 Ugyan Magyarországon nincs QE, de az alkalmazott eszközök hatása bizonyos értelemben drasztikusabb: a fokozatosan lazuló monetáris kondíciókkal és a tervezett deviza hitel rendezéssel a bankrendszer tőkeellátottsága és a pénzügyi rendszer tartalékszintje veszélyesen csökkenhet. Ezzel szemben az eszközvásárlási programok, valamint laza politika Amerikában és az eurózónában pont, hogy jelentősen javítja a tartalékszinteket.

Eddig sem volt véletlen, hogy a forint még történelmi perspektívából nézve is extrémen pozitív befektetői környezetben sem tudott erősödni az euróval szemben. Minden adott tehát egy jelentős forintgyengüléshez. Egyetlen kritikus pont – mint mindig – az időzítés. De ez a felhívás nyilván azért íródott, mert ezt a szerző közeledni érzi….

Hónapok óta folyik a találgatás, hogy vajon az EKB amerikanizálódik-e, nyom-e végül egy ordenáré nagy zöld gombot a pénznyomdára. Az ok egyszerű lenne: az eurózóna jelenlegi 0.5-0.8% között ingadozó inflációs rátája túl alacsony, ez pedig messze a 2%-os közép távú cél alatt van, sőt a csökkenő tendencia a deflációs félelmeket is felkorbácsolta. A részben kimondott motiváció nem mellékesen az euró gyengítése (az erősödés megállítása), más szóval az eurózóna exportjának versenyképességi javítása, s közvetett úton az európai hitelezés felpörgetése lenne. Ám, mire a döntéshozók tényleg odaérnének a tettek mezejének közelébe, könnyen lehet, hogy ismét várniuk kell egy negyedévet:

1. az olaj és az üzemanyagárak az egy évvel korábbi szinthez képest 10-15%-os ugrást produkáltak az    utóbbi hetekben.
2. az eurózóna gazdasági élénkülése szétterülni látszik: a periféria foglalkoztatási, ingatlanpiaci adataitól  Közép- és Nyugat-Európa egyre feljebb kúszó növekedési prognózisáig minden fronton fokozatos javulás       tapasztalható.
3. a tőzsdék ismét erőre kaptak, a periféria piaci finanszírozása jelen helyzetben biztosított.
4. az ukrán helyzet bizonytalansága az energia árakon keresztül továbbra is felfelé mutató kockázat az    fogyasztói árszínvonalban.
5.  Németország 2015 elején bevezeti a mimimálbért, ami közép távon szintén inflációt emelő rizikó faktor.

Mindezek arra engedni következtetni, hogy ha az EKB lép is valamit, az csupán kísérleti jellegű lesz vagy csak a lehetséges keretek kidolgozását jelentik be.Az igazán nagy volumenű, piaci hatással bíró akció, szerintem három esetben várható:

1. a fent említett tényezők megfordulásánál.
2. tartós és jelentős piaci pánik, a kötvénypiaci hozamok komoly emelkedése következtében.
3. ha "szokásához" hűen az EKB ismét belefut egy szakmai csapdába, és rosszul dönt, mint 2008-ban. (Akkor az olajlufi inflációra gyakorolt hatása miatt folyamatosan kamatot emeltek, ami viszont tovább erősítette az eurót, gyengítette a dollárt,ez utóbbi azonban még több tőkét terelt az olaj piacára, amely aztán még tovább srófolta az inflációt.)

 A jó hír/rossz hír, hogy ezek valamelyike előbb-utóbb be is fog következni. 

Végre önvizsgálatot kellene tartanunk, miként lehetséges, hogy egyszerre tartjuk magunkat a világ legpesszimistább és legtehetségesebb népének. Meggyőződésem, hogy nekünk NEM Mohács kell. Sem államcsőd, sem gazdasági összeomlás.

Az évszázadok tragédiáin keresztül bizonyos – szerintem igen káros - szempontból megtanultunk rendszerszinten alkalmazkodni és kisebb eredményeket elérni. Azonban a hogyant, mikéntet felülírta a mennyit és a mit, az erkölcsi megfontolásokat, a valóban hatékony alternatívákat a praktikus, de igen korlátozott, szűk látókörű gondolkodás. A cél közben sokkal fontosabb lett az eszköznél, nem szentesítette, inkább mentesítette azt. Átmenetileg kicsi jónak is nagyon tudunk örülni. De annak bármi áron. A (látszat) eredményekhez foggal-körömmel ragaszkodunk, mert a múltban nagyon sokszor buktunk mindent. Az újabb társadalmi, gazdasági tragédiától való rettegés állandósult, generációkról generációkra szállt. Részben ezt elkerülendő, bármilyen mutyira, illegális vagy legális kiskapuk alkalmazására, erkölcstelen áldozatra képesek vagyunk, csakhogy egy picit kedvezőbb helyzetbe kerüljünk. Egyrészt úgy érezzük, hogy az jár – hisz annyit „szenvedtünk” már korábban -, másrészt társadalmilag elfogadott norma lett a kapcsolatok mértéktelen kihasználása, ahogy ezt már sokan megfogalmazták. Bűnnek pedig igazából továbbra is a köztörvényes cselekedetek számítanak. A hűtlen kezelés, korrupció, gazdasági erőfölénnyel való visszaélés csak akkor jelent némi botlást, ha kiderül.

Az önigazolás, az érzelmi magabiztosság és rövid távú megbecsültség érzete – akár igazságtalan bűnbak keresés és látványos összeesküvés elméletek gyártása által -  fontosabb lett a hosszú távú, lassabb, de realista és tiszta erkölcsi elemekből álló építkezésnél. Ezért választottuk Kossuth-ot Széchenyi helyett, ezért okoljuk Trianont az elmúlt 100 év kudarcaiért, ezért tudtuk rekord gyorsasággal megszokni és megszeretni Kádárt 56 után és ezért vagyunk nyitottak a Nyugatot bíráló vagy elvető gondolatokra. Jaj, csak nehogy még egy véres tragédia történjen, csak nehogy megint elveszítsük az egzisztenciánkat, nehogy visszaessen az életszínvonalunk, ahogy az előző 200 vagy 400 évben oly sokszor!

Szó nincs itt Nyugat és Kelet között történő tudatos választásról, az értékrend szisztematikus összehangolásáról. Egy dolog számít csak: mikor melyik berendezkedés kínál rövid távú hasznokat. A sikertelenségre végképp ráunt, annak gondolatát, valódi önelemzést másodpercekre sem igen toleráló társadalom azonnali elégtételt, gyarapodást követel.

Ez a fajta igény-félelem páros egyszerre mindent felülír. Betonkeménységűre szilárdult az évszázadok során az ún. Jung-féle kollektív tudatalattiban. Ezért nem mozdulnak, nem tiltakoznak tömegek, akármilyen közérdeket sértő lépésről is legyen szó, ezért nincs egyelőre súlya a civil szervezeteknek. Ezért hiányzik a szavukat hallató független értelmiségi réteg is, mert mindennek az egzisztencia, s így a meglévő kapcsolati háló fenntartása a viszonyítási és igazodási pontja, a „hagyjanak dolgozni és gyarapodni” elv. És ezért tudunk üdvözölni és méltányolni bármilyen jussot, függetlenül attól, hogy azt egy szűk társadalmi, gazdasági rétegtől veszik is el, vagy esetleg a közös jövőnkből hasítják ki.

Még a Himnuszunkban is Istenhez fohászkodunk a régen tépő balsorsra hivatkozva, ahelyett, hogy saját magunkban (is) keresnénk a hibát, és a sorsunkat reálisan szemlélve a kezünkbe vennénk. Nem átadva és bízva a politikusokban, szellemi vezetőkben, hanem mindenki saját magát szedje szét elemeire és rakja ismét össze! Sajnos Kölcsey Himnusza tökéletesen kódolt néplélek diagnózis, gyönyörű pszichológiai térkép, de egyúttal nem nyújt alternatívát, igazi megoldást. Pontosabban kínál hitet, ami persze szükséges, de messze nem elégséges tényező az igazi kiút, kiutak keresésében.

Másrészről a sikertelenségre a választ agresszív, másokat megbélyegző eszmékben találjuk meg, mert ha anyagilag nem is, de így érzelmileg tudjuk magunkat igazolni.

Minden fő áramnak csak a káros, ám rövid távon kétségtelen haszonnal kecsegtető oldalfolyását kapjuk el. A rendszerváltásnál a még nagyobb hűtőt és videókat láttuk meg az osztrák életszínvonallal, a több száz éves kulturális és gazdasági hátrányt és az ebből fakadó tanulás szükségét pedig tökéletes harmóniában, szinte észrevétlenül utasítottuk el. Ma pedig a világban előretörő populizmust lovagoljuk meg, pontosabban igazodunk a jól csengő és a felszínen igazságosnak tűnő politikai intézkedésekhez, belengetett ígéretekhez, bármilyen politikai oldalról, képződményről is legyen szó.  De huszárvágással nem lehet sem plasztikai műtétet végrehajtani, sem lélekfejtést. Itthon kellene európaiként és külföldön magyar értékeinket megvillogtatva magabiztosan, pozitív önértékeléssel felvértezve viselkednünk.

A gazdag rétegnek jobban meg kellene becsülni a lojális és hatékony munkaerőt, szolidárisnak lenni a mélyszegénységben élőkkel. Az alsó-közép rétegnek, értelmiségnek pedig nem egyöntetűen gyűlölni a teljes tőkés osztályt, hanem ténylegesen különbséget tenni oligarchák és valóban hozzáadott értéket teremtő, esetleg intellektuálisan és erkölcsi szempontból is példáként tisztelhető vagyonosok között.

El kellene kezdenünk tehát mérni. Magunkat, a világot. Ehhez azonban első lépés önmagunk megismerése, a múlt terheinek eldobása, a mérce kiválasztása. Csak így leszünk képesek valódi, tartós népakaratot, s nem csak a John Lukacs által is definiált néphangulatot létrehozni. 

Janet Yellen először veszényelt le egy FED-ülést, majd tartott sajtótájékoztatót. A rosszmájúak szerint azért volt szinte teljesen egységes a szigorítás folytatásáról szóló döntés, mert mindenki  ’Yellen’ volt. A piacokat viszont nem ez, hanem állítólag a sajtótájékoztatón belengetett „6 hónap” tette taccsra. Nevezetesen, Yellen azt próbálta válaszolni egy kérdésre, hogy a pénznyomda visszavonás befejezése után nagyjából 6 hónappal jöhet valami kamatemelés-féle.  Nos, ez úgy hatott a szereplőkre, mint elkényeztetett kiscsávó követelőzésére az anyai ’nem’.  Kivágták a hisztit, pillanatok alatt esett a Dow 200 pontot. Pedig eddig is szóródott a várakozás, 2015 eleje és vége közé várta a piac az első kamatemelést.

A tegnapi kijelentés ezt csak megerősítette, hiszen akkor lesz jövő tavasszal kamatemelés, ha mostantól minden egyes FED-ülésen az eddig megszokott ütemben zajlik a szigorítás (tapering). Pedig ez sincs kőbe vésve, hiszen deklaráltan ezt az ütemet, sőt a döntés irányát is a FED bármikor felülvizsgálhatja a bejövő adatok és mindenkori kilátás függvényében. Sőt, az eddig célként funkcionáló munkanélküliségi rátát lecserélték, helyette komplex munkaerőpiaci képet néznek majd, ami ráadásul a FED-től megengedőbb hozzáállást tükröz, viszont erre is lehetett számítani. Vagyis az égvilágon semmilyen nagyívű meglepetés nem történt.

Egyet viszont jól mutat a reakció. A Wall Street megint „el van kapatva”. A sales-vihar több, mint egy éve tombol. A 2009 tavasza óta zajló fejlett piac emelkedés a tamáskodókat is szép lassan meggyőzi. A lakosság 15-ik hónapja hordja a pénzét globális részvényalapokba. Igaz, ezen belül éles a kontraszt, mert a feltörekvő piacokról fél éve gyakorlatilag tiszta pénzkiáramlásról beszélhetünk, ugyanakkor az amerikai részvényekbe 2000 óta nem ment ennyi pénz, a bennfentes eladások és a részvénykibocsátás történelmi magasságokban. A zérókamat és a csak fokozatosan záródó pénzcsapok elnyújtják a libatömést. A következményekért azonban nem a Négy Mancs fog perelni, hanem a lakosság jelentős része marad majd ismét hoppon. Sajnos. 

Már-már közhelyszerű anekdota, hogy akkor kell eladni, amikor a sarki fűszeres vagy taxisofőr is  „jól-informáltan” ereszt meg egy tőzsdei tippet. Ezt az összefüggést először a parkett nagy öregjei mesélték, majd lassan a tankönyvekbe is  belekerült. Csakhogy, amit már tanítanak, és sokan  követnek, az nem biztos, hogy érvényes is. Sőt,  általában nem vagy nem ugyanolyan módon.  Ez olyan  ellentmondás, mint a Russell-paradoxon. Nincs olyan halmaz,  ami mindent tartalmaz, leegyszerűsítve. Ami már eljut a  közhöz, az a folyamat vége. Ám, ha ezt a relációt már  széles körben tanítják még a taxisofőrnek is, akkor  önmagában az eredeti állítás válik érvénytelenné,  mert mindenki figyelni fogja. Olyan halmaz, ami önmagát  tartalmazza. Tehát, ha tudom, hogy te tudod, hogy én  tudom, akkor mi is van? Az, hogy mindketten tudjuk. Ezért nem kell feltétlenül általános következtetést  levonni rövid távon például csakis kizárólag abból a  tényből, hogy a lakosság tömegesen kezdi elhagyni a  betétet a befektetési alapok kedvéért, vagy, hogy mesés  múltbeli hozamokról hallani az internetes
részvények  esetében. 

Ugyanis a piac és az ezt kiszolgáló média  elképesztő mértékben tágult ki az elmúlt években,  évtizedekben. Ami korábban egy belterjes közegben, szűk  információs térben hasznos szondaként működött,  történetesen, ha egy tőzsdei sztori akkora hírverést  keltett, hogy az „utcáig” elhallatszott, akkor szinte  biztosak lehettünk a folyamat utolsó fázisában.  Ma  már csak egy óvatosságra intő jel a sok különböző  előjelű hír közül. A felgyorsult és kibővült információ-áramlásban,  meglehet, hogy épp az eleje, egy nagy ívű, hosszan tartó  értékesítési stratégia, globális marketing része. A  virtuális világunkban szinte minden információhoz egy  időben hozzájut a fülöp-szigeteki háziasszony és az  európai alapkezelő. Az adatok szolgáltatása külön  iparág lett, így önmagában egy-egy hírmorzsából vajmi  kevés értékelhető következtetést tudunk levonni. Ráadásul az igény megteremtette a maga kínálatát,  vagyis ezerszámra születtek optimista vagy pesszimista  hírértékelő, elemző oldalak, felületek, mindenki a saját maga személyiségének, életfázisának  megfelelően találja meg azt a csatornát, ahol  pillanatnyilag az önmaga számára legelfogadhatóbb  víziót, befektetési stratégiát képes kialakítani. Pro  és kontra.

Ma már nem elég egy bolygót figyelni, egész  csillagrendszerek együttállása is kevés sokszor. Vagyis  még, ha végig is szondáztatnánk az összes taxisofőrt  és sarki fűszerest, önmagában ez sem lenne feltétlen  elegendő a megfelelő következtetés levonásához, azt is  külön elemezni kellene, hogy ki miért, milyen  megfontolásból, milyen hírek alapján mondta azt, amit. És ekkor is csak darab mozaikot kapunk, amit még a helyére kell illeszteni tucatnyi társával együtt. Ugyan a tőzsdei folyamatokba szeretünk költőien  „belehazudni egy kis harmóniát”, de az attól még  illúzió marad. Nincsenek törvények, mindig működő  szabályrendszerek, csak az, hogy a korábban sikeresnek  bizonyult stratégiánkat folyton felül kell vizsgálni. Ahogy még a hőskorszakban hangoztatta André Kostolany: „Ha a piac változik, én is változom.” Tehát betétből kimenekíteni a pénzünket nem  feltétlenül ésszerűtlen, de az már környezet- és  termékfüggő, hogy milyen alternatívát érdemes  választani. Az internetes részvények egy részével  óriásit bukhatunk, más papírokkal pár év alatt  többszörözhetünk. Csak célszerű résen lenni,  megfelelően szűrni az információkat és kerülni a  mantrákat.

Az ukrán, illetve a krími események már messze nem egy eddig is gyenge gazdasági lábakon álló ország, Ukrajna viszontagságairól és kiszolgáltatottságáról szólnak. Nem is Oroszország „gyors helyzetfelismeréséről” vagy egy megalomán elnök cselekvési kényszeréről csupán.

A fő áram egészen másfelé mutat. Megkockáztatom, hogy az eddig túlzottan valamilyen erőforrásra építő és a piaci verseny, a tiszta piacgazdaság hosszú távú eszméjét elvető blokkok krízisének immár sokadik tünete és következménye.

Az orosz költségvetés a Lehman-csőd előtti években 35-40 dolláros olajra volt tervezve, 2010-ig 50-60-ra, azóta pedig 100-120 dollár alatti olajárnál is már komoly gondok látszódnak. A drogos medve pupillái egyre csak tágulnak, miközben az előző negyedévekben nem csak stagnált, hanem mérhetően lejtőre került az orosz gazdaság. (Az orosz jegybank épp kamatemelésre kényszerült a rubel szakadása miatt.) Mivel a gazdaság jelentős része, a Putyin körül szerveződött oligarchák és strómanok által irányított kitermelő vállalatok teljesítményétől függ, így gyakorlatilag a teljes gazdasági és politikai rendszer ki van téve az olaj- és gáz hektikus piaci környezetének. Márpedig az olaj 2008 júliusa óta csökkenő trendben van. Eközben az orosz oligarchák igénye, a kiszolgáló nomenklatúra étvágya, a rendszer fenntartási költsége folyamatosan növekszik.  A Krím félsziget elfoglalása nem orosz offenzíva, hanem Putyin politikai (előre)menekülése.

Nem minden nyersanyagtermelőt terhel diktatúra is egyben, de a nyersanyagok 2010 utáni általános összeomlása Brazíliától Dél-Afrikáig mindenhol masszív problémát jelent, a korrupcióval egyetemben. Ezeknél a fiatal demokráciáknál a lazuló nyersanyaglábat felpörgetett hitelezéssel próbálták helyettesíteni, ami mostanra szintén kifulladt. A félpiaci Kína sokáig más típusú erőforrásra alapozott, ami sokáig korlátlanul, hihetetlenül olcsó „kitermelési” költséggel állt a rendelkezésére: a humán munkaerőre. Ám ennek a kiaknázása is végesnek bizonyult. A felszínen kialakult lukakat itt is hitelből, jórészt állami forrásból fedezett és központilag ellenőrzött, de vajmi kevés hozzáadott értékkel rendelkező projektekkel, majd tisztán csak újrafinanszírozási trükkökkel fedték el az átláthatatlan árnyék bankrendszeren keresztül.

A fentiek nem jelentik azt, hogy minden nyersanyag termelő ország csőd és háború szélére sodródik. Azt a tételt azonban mindenképp erősíti meglátásom szerint, hogy egyetlen és állandó komparatív előnyre (ez az oroszoknál az olaj, Kínánál az emberi munkaerő) nem lehet végtelenségig alapozni. Időszakról időszakra változik a környezet, és az a lehetőség halmaz, amiből egy-egy gazdasági blokk –akár államról, akár csak egyetlen vállalatról legyen szó – előnyt tud kovácsolni, profitot képes realizálni. Az alkalmazkodás képességét pedig csak egy innovációra nyitott, versenypiaci környezet teremtheti meg. Ez az egyetlen forma – minden hiányosságával együtt – ami állandó körforgást biztosítva hozzásegíti az aktuális gazdasági szereplőket a technológiák fejlesztéséhez, hatékony szerkezetváltáshoz és a megfelelő stratégia kialakításához. A hidegháború lehet, hogy még csak most kezdődik, de a dogmatikus, csupán a hatalomtechnikai eszközöket alakító és az állandó tudásbővítés, fejlődés, tanulás, szabad gondolkodás iránti igény ellentéte már rég itt van velünk. A diktatúrák és fiatal demokráciák erőpróbájának szemtanúi vagyunk. 

Újabb momentumhoz értek a piacok. Ismét besűrűsödött a levegő. Ezt nem csak a török líra tegnap újraindult gyengülésén és a túl optimistára váltott kisbefektetői és intézményi közegen lehet lemérni, a döntéshozói környezet szintén változik.  A FED jegyzőkönyve egyrészt megosztottságot tükröz (egyes tagok egyenesen már kamatemelést javasoltak az év második felére), másrészt úgy is lehet interpretálni a tagok ütköző véleményét, hogy már a Bernanke által vezetett utolsó üléseken elindult egy konstruktív gondolkodás. Olyan jövőbeli monetáris politikáról, amely mögé is lát a puszta számoknak és átkapcsolja a helikopterBen lévő robotpilótát kézivezérlésre. Ahogy korábbi bejegyzéseimben írtam, ez már Janet Yellen, az új FED-elnök szellemisége. Yellen évekkel ezelőtti munkájában megkérdőjelezte az infláció, munkanélküliség és növekedés közötti hagyományos összefüggéseket és előrevetített egy tartósan alacsony, jóval 2%-nál kisebb árszínvonal-növekedési környezetet defláció nélkül, amit már akkor a most materializálódó kapacitás felesleggel és változó munkaerőpiaci szokásokkal magyarázott, elvetve egy negatív ár-kereslet spirál veszélyét. Legutóbbi megnyílvánulásaiból szintén kiderül, hogy az alacsony munkanélküliségi ráta nem ugyanaz – például a részmunkaidős alkalmazottak számának drasztikus növekedése miatt – mint tíz évvel ezelőtt.

Vagyis döntéshozói szinten kezd eltűnni a deflációval kapcsolatos félelem, az infláció bizonyos szint fölé tornázása minden áron. A dogmatikus kereteket mintha kezdené felváltani egy rugalmasabb, rendszerszintű gondolkozás, ahol az eddigi és jövőbeli lépéseknek egyre inkább előtérbe kerül a pénzügyi stabilitásra gyakorolt lehetséges negatív – ha tetszik buborék alakító – hatása. (Erre is volt konkrét utalás a FED-jegyzőkönyvben.)

Megjelent a 'remény', hogy a FED nem fog azonnal hallgatni a Wall Street durcás gyerekére, amennyiben ingadozóbb árak miatt ismét kiverné a hisztit. Márpedig lehetséges, hogy akár a mai nap is egy újabb, sokaknak csalódást keltő eseményeket hoz. Tehát nem csak a pénzügyi modelleket kell újraparaméterezni, hanem a FED és talán más globális jegybankok lehetséges jövőbeli válaszlépéseit  is - az előző évek tapasztalataival szemben - át lehet színezni. Legalábbis egy ideig. Közben pedig – habár bezárt a pesti Vidámpark – a globális hullámvasútra még lehet jegyet váltani....

Kevés örök érvényű tétel van a közgazdaságtanban, de egy biztosan rávésődött a pénzügyi tanok falára: legalább hosszú távon összefüggés van a kamatok és az árfolyamok között. (Ennek rövid távú vonatkozásait kutató ökonométer Robert F. Engle 2003-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott.) Vagyis minél kisebb egy eszköz kamata, az annál kevésbé vonzó, annál több befektetési alternatíva jelentkezik. Márpedig jelenleg a forint eszközök kamata (mind a jegybanki alapkamat, mind az állampapírok hozama) nemzetközi összehasonlításban alacsonynak számít, főleg, ha figyelembe vesszük az elmúlt időszakban egyes feltörekvő jegybankok kamatemeléseit (a török alapkamat 12%, a brazil 10,5%, az indiai 8%). Természetesen sokszor elhangzó érv, hogy a magyar külső egyensúly rendben van szemben az óriási török vagy indiai folyófizetési hiánnyal, és a jegybank devizatartaléka relatíve elegendően magas.

Sajnos azonban ez nem jelenti azt, hogy egy drasztikus forint gyengüléssel ne lehetne a magyar gazdaságot törékennyé tenni, vagy legalábbis ne lehetne ezt a reális képzetet kelteni. Egy hirtelen megugró euró/forint ugyanis jelentősen növelné mind az állam, mind a magánszektor adósságát a még mindig magas devizában denominált állomány miatt. Az inflációs hatáson túl szintén boríthatná a fizetési mérleget, ugyanis egy komoly forró tőke kiáramlást a külkereskedelmi egyenleg – pláne rövid távon – az amúgy is erős energia- és importfüggőség miatt valószínűleg nem tudna kompenzálni.  

A forint ellen való fogadás vagy csak egyszerűen a forint eszközökből történő lehetséges kiszállás most neonreklámként világít a nemzetközi piacon, főleg, ha összerakjuk a belső és külső mozaikokat:

1. A hírek szerint az inflációs guruként, de alacsony-kamat-pártiként számon tartott Cinkotai János távozik a Monetáris Tanácsból (bár ezt hivatalosan egyelőre cáfolták).

2. A jegybanki vezetés korábban a forint gyengülés ellenére további kamatcsökkentést helyezett kilátásba.

3. A Nemzetgazdasági Minisztérium ismételten az árfolyamgát rendszer igénybe vételére szólította fel a devizaadósokat. („Irány az óvóhely!”)

4. A kormány a menteni kívánt devizaadósok körét szeretné bővíteni.

5. A feltörekvő devizák a drasztikus kamatemelések ellenére sem jutottak vissza a vihar előtti állapotba és a globális tőkepiacok sem nyugodtak meg végleg.

6. Az új amerikai jegybankelnök (FED-elnök), Janet Yellen kiáll a pénznyomda további visszavonása mellett, nyíltan ignorálva a feltörekvő piacok ingadozását.

A képzet, hogy a magyar gazdaságpolitika presztízs kérdést kreál a kamatcsökkentésekből, és felkészül egy további forintgyengülésre, mára szilárd meggyőződéssé avanzsált a stratégák vízióiban. Ami sokáig jól működött, történetesen, hogy kedvező külső környezetben a kamatcsökkentési sorozat extra lehetőséget kínált a kötvénytulajdonosoknak, mostanra megszűnt csalinak lenni. A sztorit, amivel ide lehetett vonzani a pénzügyi befektetőket, a negatív tónusokat villantó globális klíma átszínezte, s ezzel a magyar piac kilátásai is sötétebbek lettek.  A devizaadósok mentése pedig rövid távon zéróösszegű játszma a befektetőknek, hiszen, amennyivel jobban jár egy hiteles, annál több terhet vesz a nyakába az állam és a bankszektor.

Mindezek eredőjeként a külföldiek szemében egy újabb feltörekvő blokkbeli eladási hullámban a forint a magyar piac Achilles sarkát villantja. Csak találgathatunk hol az az árfolyamszint és milyen gyengülési pálya, amire a magyar jegybank lépni kényszerül, akár az inflációs célok, akár a pénzügyi stabilitás veszélybe kerülése miatt.

2000-ben az őszi szemesztert egy Pennsylvania-i egyetemen töltöttem.  Október végén egy fesztivál keretei között az egyetem diák kaszinót szervezett. Egy tipikus forgóajtós magyar évfolyamtársammal, Péterrel – rendíthetetlen ifjú kockázatvállaló hévvel felvértezve – gondoltuk, ott a helyünk, majd mi megmutatjuk. Nemcsak magunkat, hanem a magyar virtust is. (Régi amerikai sztereotípia, hogy egy magyar utolsónak megy be a forgóajtón, de elsőnek jön ki.) Péter felvette susogós barna bársonyfarmerját, én meg a washingtoni utcai bazárban szerzett zongorás rákkendroll nyakkendőmet borzasztókék zakómmal és nekivágtunk szerencsét próbálni. Öltözködésbeli merészségünket Szergej, ukrán  haverunk alapozta meg, akit mindig viccesen kérdőre vontunk vasalatlan pólói, gyűrött melegítőalsói és tojássárgára festett haja miatt, mire csak ennyit válaszolt: ne aggódjatok, ez kib.szott Amerika, itt senki nem nézi.

Nos, a kaszinó a következő elven működött. Mindenki kapott a bejáratnál 10-10 zsetont alanyi jogon, és azt eljátszhatta kártyán vagy ruletten. A nyert zsetonokat sorsjegyekre lehetett beváltani, amelyek közül éjfélkor húztak ki értékes ajándékokat a tévétől a házi mozi rendszerig, amerikai utazástól a pléjsztésönig. A cél tehát az volt, hogy a zsetonokkal minél több sorsjegyet gyűjtsünk össze.

Egyből a ruletthez mentünk, ahol már a kezdésnél kiszúrtuk, hogy a krupié - aki persze nem profi volt, hanem diák – rosszul adta bizonyos fogadások odds-ait. Ugye három oszlop van, így, ha az ember bármelyikre tesz, az odds 1:3, mivel egyharmad az esély. Ez rendben is volt, csakhogy, ha két oszlopra fogadtunk egyszerre, akkor már nem 2:3-hoz, hanem 1:2-höz számolta a nyereményt. Tőzsdei agyunk elkezdett pörögni, mint a vadászkutya, szagot fogtunk: ez arbitrázs!  Hogy ne legyen feltűnő, mindketten megjátszottuk a két szemben lévő szélső oszlopot a középsővel együtt ( a középső volt a metszet), mintha részben egymás ellen fogadnánk. Ha valamelyik szélső oszlopban lévő számot gurították ki, akkor egyikünk bukta  a zsetont, a másik viszont nyert egyet, tehát összességében nullában maradtunk. Abban az esetben  viszont, amikor a középső oszlop jött ki, mindketten dupláztunk. Egész este ezt a szisztémát játszottuk, persze, hogy ne derüljön ki a turpiszság, hangosan szentségeltünk, ha valamelyikünk bukott. Ezzel ketten gyakorlatilag a sorsjegyek felét begyűjtöttük az éjféli húzásig. Már elégedett, kaján hun vigyorral kalkuláltuk, hogy melyikünk megy luxus útra, és kié lesz az ordenáré nagy tévé a házi mozi rendszerrel.

Az első két sikertelen húzásnál még nyugodtak maradtunk. Mikorra kihúzták a nyeremények felét, és mi még mindig nem voltunk a nyertesek között, kezdtünk kicsit mocorogni. A végére viszont gutaütést kaptunk, hogy semmit sem sikerült elhoznunk, hiába az éleslátás és a nyerő stratégia. Nem hittük el, hogy mehetnek a nyereményekért mindössze egy sorsjeggyel rendelkező emberek, nekünk meg külön asztal kellett az összegyűjtött jegyeknek, hogy ki tudjuk teríteni. Mégsem jött össze. Egy tényezővel ugyanis nem számoltunk: Fortunával.

Valahogy így van ez a tőzsdén is: hiába van jó stratégiai meglátás, az önmagában nem elég, némi szerencse is kell hozzá. Fordítva is igaz: egy utólag jónak bizonyuló döntésnél, lehet, hogy csak óriási mázlink volt. Hosszú távon márpedig csak akkor lehetünk sikeresek, ha legalább utólag meg tudjuk különböztetni Minervát Fortunától. 

Ez már nem az a terep! – mondogatjuk sokszor. Persze az ember tele szubjektív benyomással, a saját rossz vagy éppen kedvező tapasztalatai alapján ítél, hajlítja a tőkepiacok jellemzőit a saját érdeke, döntési képessége felé. (Ha egy befektetésünk jónak bizonyul, azt hajlamosak vagyunk tévedhetetlen stratégiai képességünknek megfeleltetni, holott mindössze grandiózus mákunk volt. Az utána következő pofont meg a Sors balszerencséjének, a rajtunk kívülálló tényezők fatális együttállásának tudjuk be. Vagyis, „az a k.rva piac megint kicseszett velünk!”) Valami azonban tényleg megváltozott. Nem egy új paradigma vagy semmiből jövő fordulat. Ezt mi, élő szövetek, gyarló, mohó vagy éppen túl óvatos személyek milliárdos halmazaként alakítottuk, formáljuk folyamatosan.

A 60-as, 70-es, 80-as évek hőskorszaka óta a tőzsde táptalaja alapvetően alakult át. Már rég nem csak belterjes brókerek és kalandorok kokainos játszótere, hanem a globális befektetők, megtakarítások terepe lett. (Ehhez persze hozzájárult Kína, az ázsiai, posztszocialista és dél-amerikai országok bekapcsolódása a zsugába.) Akár egyéni úton, akár nyugdíjpénztárak, alapok, egyéb intézményi szereplőkön keresztül ma már több személy van jelen a tőkepiacokon, mint amennyi Apple-terméket vesz vagy internetet használ. A világ legnagyobb forgalmú iparágá nőtte ki magát, ahol természetes módon az értékesítés, a marketing szerepe óriásira duzzadt. Az információs csatornák kitágultak, ami még tovább bonyolítja az ember eligazodását. A vevő pedig – megfelelő tapasztalat és tudás híján – vagy a múltbeli hozamok vagy a mindennapi életben szerzett információk, hatások alapján dönt egy-egy befektetési lehetőségről. Rendszerint tévesen.

A trendet a jegybankok zérókamat politikája és pénznyomdája rendkívüli módon felerősítette. Nem is beszélve a 2008-as Lehman-csőd után elmaradt szabályozási szigorításról. A kiszámíthatóság, biztonság vagy kiugró hozamlehetőségek illúziójának keltése külön ’tudományág’ lett.

A globalizációval, a nemzetközi vállalatok ténylegesen világot behálózó tevékenységével és a zérókamatok kifutásával bezárult a kör. Nincs új beszálló sem gazdasági, sem befektetői, sem döntéshozói vonalon. Ugyanis, ahhoz kétség sem fér, hogy a nagy központi bankok akciói egy új kontinens létrehozásával, felfedezésével értek fel. Mondhatni, ez egy több évtizedes korszak utóvirágzása, fellángolása. Ezzel az Újvilággal szinte senki sem számolt, ezért is lehetett ilyen óriási hatása. A befolyás ellenben egyre kisebb, bár kétségtelen, hogy még évekig eltarthat, vagy akár már a jövő héten megfenekelhet.

Meggyőződésem viszont, hogy a torta növekedéséből már nem lehet tartósan magas hozamot kicsikarni, csak a torta újraelosztásából. Más szóval a tőkepiacok, tőzsdék általános emelkedő hosszú szakasza, a vaktában hozott befektetési döntések mesés megtérülése véget érni látszik. A jegybanki kamatok, hozamok emelkedése, a pénznyomdák mérséklése elkezdte leolvasztani a mázat a mézédesnek tűnő befektetésekről. (Persze azt nem tudjuk, lesz-e újabb mázképzés idővel, azaz ismételt eszközvásárlás, de az megint egy más helyzet lenne.) Megjelent a keserű íz a piacon, ami a befektetői csalódás előjele.

A tőke át- és visszarendeződése elkezdődött. Ez nem jelent feltétlen globális összeomlást, de azt biztos, hogy egyes, évekig sztárolt egyedi sztorikra, szegmensekre a szereplők rá fognak unni és idővel bottal sem piszkálják meg, valament eddig temetett eszközosztályok – ahol van érték és perspektíva - fokozatos feltámadását is végignézhetjük majd. Ilyen értelemben visszatér a Vadpiac, ahol számítani fog, hogy ki milyen pontosan céloz, mennyire gyorsan lő vagy éppen talál-e megfelelő fedezéket magának.