Ez már nem az a terep! – mondogatjuk sokszor. Persze az ember tele szubjektív benyomással, a saját rossz vagy éppen kedvező tapasztalatai alapján ítél, hajlítja a tőkepiacok jellemzőit a saját érdeke, döntési képessége felé. (Ha egy befektetésünk jónak bizonyul, azt hajlamosak vagyunk tévedhetetlen stratégiai képességünknek megfeleltetni, holott mindössze grandiózus mákunk volt. Az utána következő pofont meg a Sors balszerencséjének, a rajtunk kívülálló tényezők fatális együttállásának tudjuk be. Vagyis, „az a k.rva piac megint kicseszett velünk!”) Valami azonban tényleg megváltozott. Nem egy új paradigma vagy semmiből jövő fordulat. Ezt mi, élő szövetek, gyarló, mohó vagy éppen túl óvatos személyek milliárdos halmazaként alakítottuk, formáljuk folyamatosan.
A 60-as, 70-es, 80-as évek hőskorszaka óta a tőzsde táptalaja alapvetően alakult át. Már rég nem csak belterjes brókerek és kalandorok kokainos játszótere, hanem a globális befektetők, megtakarítások terepe lett. (Ehhez persze hozzájárult Kína, az ázsiai, posztszocialista és dél-amerikai országok bekapcsolódása a zsugába.) Akár egyéni úton, akár nyugdíjpénztárak, alapok, egyéb intézményi szereplőkön keresztül ma már több személy van jelen a tőkepiacokon, mint amennyi Apple-terméket vesz vagy internetet használ. A világ legnagyobb forgalmú iparágá nőtte ki magát, ahol természetes módon az értékesítés, a marketing szerepe óriásira duzzadt. Az információs csatornák kitágultak, ami még tovább bonyolítja az ember eligazodását. A vevő pedig – megfelelő tapasztalat és tudás híján – vagy a múltbeli hozamok vagy a mindennapi életben szerzett információk, hatások alapján dönt egy-egy befektetési lehetőségről. Rendszerint tévesen.
A trendet a jegybankok zérókamat politikája és pénznyomdája rendkívüli módon felerősítette. Nem is beszélve a 2008-as Lehman-csőd után elmaradt szabályozási szigorításról. A kiszámíthatóság, biztonság vagy kiugró hozamlehetőségek illúziójának keltése külön ’tudományág’ lett.
A globalizációval, a nemzetközi vállalatok ténylegesen világot behálózó tevékenységével és a zérókamatok kifutásával bezárult a kör. Nincs új beszálló sem gazdasági, sem befektetői, sem döntéshozói vonalon. Ugyanis, ahhoz kétség sem fér, hogy a nagy központi bankok akciói egy új kontinens létrehozásával, felfedezésével értek fel. Mondhatni, ez egy több évtizedes korszak utóvirágzása, fellángolása. Ezzel az Újvilággal szinte senki sem számolt, ezért is lehetett ilyen óriási hatása. A befolyás ellenben egyre kisebb, bár kétségtelen, hogy még évekig eltarthat, vagy akár már a jövő héten megfenekelhet.
Meggyőződésem viszont, hogy a torta növekedéséből már nem lehet tartósan magas hozamot kicsikarni, csak a torta újraelosztásából. Más szóval a tőkepiacok, tőzsdék általános emelkedő hosszú szakasza, a vaktában hozott befektetési döntések mesés megtérülése véget érni látszik. A jegybanki kamatok, hozamok emelkedése, a pénznyomdák mérséklése elkezdte leolvasztani a mázat a mézédesnek tűnő befektetésekről. (Persze azt nem tudjuk, lesz-e újabb mázképzés idővel, azaz ismételt eszközvásárlás, de az megint egy más helyzet lenne.) Megjelent a keserű íz a piacon, ami a befektetői csalódás előjele.
A tőke át- és visszarendeződése elkezdődött. Ez nem jelent feltétlen globális összeomlást, de azt biztos, hogy egyes, évekig sztárolt egyedi sztorikra, szegmensekre a szereplők rá fognak unni és idővel bottal sem piszkálják meg, valament eddig temetett eszközosztályok – ahol van érték és perspektíva - fokozatos feltámadását is végignézhetjük majd. Ilyen értelemben visszatér a Vadpiac, ahol számítani fog, hogy ki milyen pontosan céloz, mennyire gyorsan lő vagy éppen talál-e megfelelő fedezéket magának.
